Ő egy olyan ember volt, aki mindenképp megérdemel egy külön bejegyzést. Kár, hogy már nem olvashatja....

A fogadott nagymamám volt, aki 6 éves koromtól egészen a 2004 márciusában bekövetkezett haláláig a gondomat viselte, a lelkemet ápolta, velem örült, velem volt szomorú, és rengeteg mindenre megtanított. Minden örömömet, bánatomat és titkomat megoszthattam vele, és tudtam, nem kell megkérnem rá, hogy ne mondja vissza anyáméknak, amiket hallott tőlem. Tökéletesen megbíztam benne. És így 6 év után is borzasztóan hiányzik.

1985-ben ismertem Őt meg közelebbről, amikor iskolába mentem. A szüleim dolgoztak, de Anyám nem akarta, hogy napközibe kerüljek, ezért keresni akart valakit, aki iskola után ebédet ad nekem, vigyáz rám, játszik velem. Így esett a választása a házunkban, velünk egy emeleten lakó Jutka Nénire. Nemrég ment nyugdíjba, így ideje volt bőven, ráadásul Anyám nem is ingyen kérte tőle a gyerekfelügyeletet: Anyám minden nap főzött, nem csak rám, Jutka Nénire is. És ezen felül persze pénzt is adott neki.

Úgy emlékszem vissza, hogy az első pillanatban megkedveltem Őt. Hamar megtalálta velem a közös hangot, hamar rájött, mi érdekel, mivel lehet engem lekötni.

Amikor beteg voltam és egész nap Ő vigyázott rám, volt, hogy napjában 10-szer is felolvastattam Vele a Moha és Páfrány c. mesekönyvet. És Ő mindig szó nélkül felolvasta nekem, habár már a másodiknál halálosan unta.

Amikor csak lehetett, kimentünk a játszótérre, vagy a kerbe tollasozni, vagy segítettem neki gyomlálni, locsolni, virágot ültetni. Rengeteget társasoztunk, babáztunk. A babáimnak iszonyú sok ruhát varrt. Még a cingidlilábú Barbie babának is varrt farmernadrágot. Kézzel.

Egy alkalommal azzal álltam elé (úgy 8-9 évesen), hogy "Jutka Néni, légy szíves, vigyél el engem a Rákóczi térre, mert meg szeretném nézni a k****-kat." Azt mondta, ha Anyám este hazajön, megkérdezi, és ha Ő is elenged, akkor másnap elmegyünk. Anyám nem egy konzervatív valaki, szó nélkül beleegyezett, így másnap szépen felültünk a villamosra ebéd után, és elmentünk a Rákóczi térre. Mondanom sem kell, hétköznap délután nem volt túl sok lány odakint, de egynéhányat láttam, és ez gyerek fejjel bőven elég volt a kíváncsiságom kielégítésére.

Amikor felső tagozatos lettem, akkor már csak arra szorítkozott Jutka Néni feladata, hogy az iskolából hazavárjon, és együtt megebédeljünk. Utána Ő elment haza, én pedig nekiálltam leckét írni. Persze amikor elkészültem a házival, rohantam át Hozzá. Szerencse, hogy kb. 8 lépésre lakott tőlünk. Ez különösen akkor volt hasznos, amikor elindult a TV-ben a Dallas című nagysikerű szappanopera. Minden áldott pénteken guvadt szemekkel ültem a TV előtt a Dallast nézve, majd este 9-kor, amikor már minden jóérzésű gyerek aludni megy, én fogtam, és átrohantam Jutka Nénihez, mert sürgősen meg kellett vele tárgyalni, hogy mi történt aznap a Dallasban. Soha, egyetlen egyszer sem szólt érte, hogy olyan későn mentem.

Középiskolás és főiskolás koromban már a suliban ebédeltem, meg amúgy is elég nagy voltam már, így Jutka Néni hivatalosan már nem "dolgozott" nálunk. Ennek ellenére minden délután, mikor hazamentem a suliból, gyorsan összedobtam a leckét és rohantam át Hozzá. Ekkor már elsősorban a fiúkról meséltem neki, mindig pontosan tudta, kibe vagyok halálosan szerelmes, és hogy az a fiú mekkora egy köcsög, amiért észre sem vesz. Órákat tudtam Neki mesélni arról, hogy R-nek, G-nek vagy Cs-nek milyne gyönyörű szeme van, vagy hogy egy elejtett félmondatból már biztosra lehet venni, hogy szeret, csak nem mer közeledni hozzám.

Aztán leköltöztem 2 évre Szegedre, és csak hétvégente voltam itthon. Hát nagyjából ilyenkor is többet voltam Jutka Néninél, mint otthon. Nagyon jól éreztem magam Nála, és úgy éreztem, Ő ért meg egyedül ezen a világon.

Majd 2003. novemberében elkezdtem dolgozni, illetve összejöttem a (z azóta már) férjemmel, így jóval kevesebbet jártam át Hozzá. Ekkor egyébként már betegeskedett, a szívével voltak gondok. Pár hónap híján 83 éves volt.

2004. elején kórházba került Jutka Néni. Rendíthetetlenül jártam látogatni Őt, Anyámmal együtt. Legutoljára, mikor Nála voltunk a kórházban, boldogan mesélte, hogy már kiengedik, és egy szanatóriumba kerül, ahol pár nap múlva megátogathatjuk. Eltelt a pár nap, és egyszer, munkából hazaérve azzal fogad Anyám, hogy Jutka Néni elment. Örökre.

Jobban megsirattam Őt, mint bárki mást, aki a családunkban meghalt. A családja azt kérte, ne menjek el a temetésére. Tiszteletben tartottam a kérésüket. Azóta sem jártam a sírjánál. Szerintem még ma sem bírnám ki zokogás nélkül.

Nem telik el nap, hogy ne gondoljak Rá. Nagyon hiányzik.