Egy hirtelen ötlettől vezérelve ma elautókáztunk a gyerekekkel Eplénybe, a Nordica Ski Arena-ba. Kíváncsiak voltunk milyen, a honlap alapján a magyarországi viszonyokhoz képest elég jónak tűnt.

Viszonylag sima, Budapesttől másfél óra hosszú utunk volt Eplényig, ahol egyetlen árva tábla jelöli, hogy hol kell jobbra fordulni az útról a síaréna felé. Szép erdei úton mentünk nagyjából 3-4 km-t, amikor is megérkeztünk a parkolóba. Ekkor volt nagyjából reggel 9 óra 10 perc, és már elég sok autó állt ott. Szerencsére nekünk még a közelebbi parkolóban jutott hely.

Magunkra kaptuk a sícuccainkat, fogtuk a léceket és a botokat és irány napjegyet venni. Itt ért minket az első döbbenet (ami tekintve, hogy épp egy hete értünk haza a franciaországi síelésből, elég komoly döbbenet volt), ugyanis a jegypénztárhoz kilométeres sor kígyózott. Meglepően gyorsan lement a sor, mert a végén kiderült, hogy egy sorban, de két pénztárhoz álltak az emberek.

Nagyjából 3/4 10-re sikerült megszerezni a bérleteinket, majd gondoltam, hogy mielőtt nekivágunk a pályáknak, meglátogatnám azt a bizonyos legkisebb helyiséget. Itt következett a második döbbenet, amikor is egy kedves, helyi síkölcsönzős fiatalember közölte, hogy a mosdó sajnos zárva még egy fél óráig kb, mert várják a szippantós autót. Nagy naívan megkérdeztem, hogy fent a hegyetetőn van-e esetleg üzemelő mosdó, majd emberem közölte, hogy ez az egy van, de mint mondta, ez most nem üzemel. Hurrá. Szerintem eléggé - hogyismondjam - mulatságos, hogy egy ekkora síterepen, ahol többszázan (lehet, hogy akár ezren is) síelnek, nem lehet elmenni mosdóba.

Jobb megoldás nem lévén, elindultunk síelni. Bemelegítésként mentünk két kör az egyik tanulópályán, amelyre csákányos felvonóval lehet feljutni. Ekkor még szépen karbantartottnak tűnt a pálya és a felvonóhoz sem kellett sorban állni. A két kör után kiderült, hogy mosdó még mindig nincs, így elindultunk Magyarország első ülőliftjéhez, a Szent Sólyomhoz. Itt sem kellett sorbaállni a felvonóhoz, gyorsan lehuppantunk a székekbe (épp nekünk való volt a négyes lift, a két anyaszomorítóval :-)) és indulás. Párszáz méter után már tudtuk: nem igazán sikerült testreszabott nevet adni a felvonónak, a Szent Lajhár ugyanis sokkal inkább illett volna rá. Istentelen lassan haladtunk, és volt olyan kör, amikor egy út alatt 3-szor vagy 4-szer is megálltunk.

A felvonóból kiszállva következett a harmadik döbbenet: a kiszálló egy baromi meredek, baromi jeges és baromi szűk részen van. Azt mondják rólam, elég jól síelek, de itt első ijedtemben én is bevágtam egy jólszituált hóekét, mielőtt a susnyásban kötök ki, vagy keresztül megyek valamelyik kölök lécén. 

Kiszállás túlélve, irány lefelé. Egész kellemes, szépen karbantartott, jó kis piros-kék pályán mentünk lefelé. Nem volt még tömeg, épp kezdtük jólérezni magunkat (a kör végére kinyitott a mosdó is, így megkönnyebbülten folytathattam végre a síelést). Mentünk még pár kört, majd gondoltam, innék egy forró csokit (nekem ez a gyengém síelés közben, ilyet mindig innom kell). Kiderült, hogy a pályák aljában levő hüttében olyan nincs... Továbbá az is kiderült, hogy az egész kócerájban csak készpénzzel (meg étkezési jeggyel) lehet fizetni. Negyedik döbbenet: mivel kajajegyet nem vittem magammal, kp elég kevés volt nálunk, és felvilágosítottak, hogy bankautomata sincs a közelben, rájöttünk, hogy nem fogunk tudni ebédelni.

Itt már kezdtünk elég morcosak lenni, és észrevettük, hogy a pénztárnál kígyózó sor hossza mitsem csökkent az elmúlt órákban, hovatovább a pályán is elkezdtek hemzsegni az emberek. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem elég, hogy az előttem levőkre figyelek, kerülgetem őket, de még a mögöttem levőkre is nekem kell figyelnem, mert az ottlévők több mint fele azt sem tudja, milyen szabályokat kell követni a pályán - nem hittem el egy idő után, hogy a mögöttem levő nem fog nekemjönni, ha eléfordulok (neki amúgy kutya kötelessége figyelni rám és nem nekem jönni). Így mentünk úgy 4-5 kört, amikoris meguntuk az egészet. Délután 1-kor, pedig a jegyünkkel 2-ig síelhettünk volna.

Összeszedtük a kölköket is és indulás hazafelé. Itthon azon nyomban ebédet készítettünk (szerencsére tegnapról maradt még pácolt husi, amit csak ki kellett sütni a grillsütőben), és 3 órakor nekiálltunk ebédelni.

Összességében azt mondhatom, hogy így, hogy üdülési csekkből tudtuk megvenni a síbérleteket, megérte, de ha pénzért kéne megvenni, nem mennék oda. Sőt, lehet, hogy üdülési csekkért sem. Nem kizárt, hogy mi vagyunk elkapatva a francia, olasz és osztrák síterepek után, de ez így ebben a formában eléggé borzasztó volt.

Kár érte, pedig látszik a befektetett pénz és energia, de valahogy valami mégsem az igazi. Tanulnunk kell még a nálunk nyugatabbra élőktől e téren is..