Múlt héten kaptam egy nagyon érdekes levelet. A tartalmát ehelyütt nem részletezném inkább, mert nem feltétlenül fontos a családi szennyest egy blogban kiteregetni. A lényeg, hogy a levelet az én igazságérzetem szerint nem nekem kellett volna kapnom, hanem Biyadhoo-nak, a tényleges feladó helyett pedig jobb lett volna, ha az ő lánya küldte volna.

Elgondolkodtatott nagyon ez a levél. Vajon miért fajultak odáig a dolgok, hogy megszületett a levél, mit szúrtunk el, mit csináltunk jól, miben vagyunk hibásak, vagy épp mi az, ami helyes lépés volt.

Arra a megállapításra jutottam, hogy igen, biztosan lehetett volna másképp, jobban, ügyesebben csinálni dolgokat, de valamiért azt gondolom, hogy a végkifejlet ugyanez lett volna: elutasítás, félinformációk alapján.

Ahhoz ugyanis, hogy a családunk egy újabb taggal bővüljön, ezt a dolgot mindenkinek akarnia kellett volna, de sajnos ez nem így volt. Lehet ennek oka bosszúvágy, sértettség, képtelenség a múltban elkövetett hibákon való túllépésre, külső személyek befolyása, bármi.

Nem is ezzel van a baj. Hanem azzal, amikor egy ember nem vállalja fel a saját döntését (és itt jön be a kérdés, hogy a döntés valóban egyes egyedül az övé-e), és arra nem veszi a fáradságot, hogy írjon két szót: Menj anyádba.

Ami pedig igazán felháborít: utálhatok én valakit tiszta szívemből, kívánhatom neki a legrosszabbakat, de ha ír nekem köszöntő üzenetet a szülinapomra, akkor legalább annyit visszaírok neki, hogy köszi. Történetünk hőse még ezt sem tette meg. Csak hát ezzel az a gond, hogy azon felül, hogy fájdalmat okoz (nyilván céltudatosan), igazából saját magáról is bizonyítványt állít ki.

Jó lett volna nagycsaládnak lenni, de nem jött össze. Ez van. Talán majd évek múlva.

Veszítettünk mi is az ügyön, de van, aki még többet veszített...