Alighogy elkezdődött márciusban, máris vége az idei búvárszezonnak, ami igencsak eseménydúsra sikeredett számunkra négy egyiptomi úttal és az oktatói tanfolyammal majd vizsgával. Remélhetőleg a következő hónapokban sem unatkozunk majd, mert közben a búváriskolánk is elindult.

A szezonzáró útunk ismét Sharm El Sheikh-be, a Savoy hotelbe és a Dive Up búvárközpontba vezetett minket, ami méltó búcsú volt az idei nyártól.

Most már mondhatom talán, hogy szokásunkhoz híven Turkish Airlines-szal repültünk, Isztambulon keresztül, ami nagyon flottul ment, és a hajnali érkezést követően várt minket a reptéren az előre megrendelt transzferünk, ami negyed óra alatt a szállodába repített minket. Ekkor még reggel 6 óra körül volt, de sikerült elintézni, hogy máris kaphassunk szobát, így mire kezdődött a reggeli, mi már kicsomagoltunk, átöltöztünk és előkészítettük a búvárfelszerelést, hogy délelőtt bejelentkezzünk a búvárközpontba.  A "Boss" és mindenki más is nagy örömmel fogadott minket, mindannyian emlékeztek ránk júniusról, és örültünk, hogy viszontláttuk egymást.

Az érkezés napján az egész éjjeli ébrenlét után nem búvárkodtunk, csak lazítottunk, de másnaptól már minden nap mentünk, általában naponta kétszer. Csodás időnk volt, ragyogó napsütéssel, a tenger is kellemes meleg volt, és az áramlatok se keserítették meg az életünket :) Ennél a búvárközpontnál nincs lehetőség vezető nélküli merülésre, így minden alkalommal vezetett merülésünk volt, a legtöbbször csak nekünk kettőnknek. Két vagy három alkalommal csatlakozott hozzánk egy angol és egy szaúdi úriember, de velük se volt semmi probléma, jó búvárok voltak minketten.

A mostani merülések során inkább videókat készítettünk, fénykép most kevesebb van, ezek közül válogattam Nektek néhányat :)

Az alábbi képen egy igazi rosszfiút láthattok. Ő kéremszépen Mr. Stonefish, azaz az egyik legveszélyesebb tengeri élőlény, a kőhal.

Veszélyessége jó rejtőzőképességében, valamint a hátán található tüskékben rejlik, amelyekkel halálos mérget juttat áldozatába. Szóval tanácsos tisztes távolságban maradni tőle. Szerencésre nem agresszív, nem támad, csak ha valaki óvatlanul hozzáér vagy rálép, akkor van igen nagy baj.

Napjaink jó része a vízben telt, azon kívül pedig a szokásos programjaink voltak: pihenés, olvasás, pancsolás, és hát persze a kulináris élvezeteknek való hódolás. 

Ebben a hotelben a főétteremben is minden este valamilyen tematikus vacsora van:

Ezen kívül van rengeteg tematikus étterem is, ahová előzetes foglalás után ingyenesen lehet menni vacsorázni. Van görög, török, olasz, seafood, egyiptomi, indiai, kína, thai, meg még nem is tudom hányféle. Mi ezek közül a görögöt és az olaszt próbáltuk, mindkettő fantasztikus volt.

Íme a görög:

És az olasz:

Esténként, vacsora előtt a központi bárban mindig megittunk valami finom koktélt. Nagyon hagnulatos hely:

A kedvenc koktélom pedig ez volt itt:

A neve Velvet Harmony, Amaretto, Triple Sec, Brandy és tejszín  van benne. Valami elképesztően isteni.

A múltkori alkalomhoz hasonlóan most is kaptunk meghívást a vezetőség által szervezett koktélpartira egyik este. Nem értjük, hogy mi okból választanak be minket mindig a meghívott 30-40 ember közé, de nagyon örülünk neki. Nem is a koktélozás a lényeges ebben, hanem hogy ilyenkor lehet személyesen találkozni és beszélgetni a vezetőség tagjaival, akik őszintén kíváncsiak a vendégek véleményére, visszajelzéseire. Itt látható, hogy összesen mennyi italt készítettek elő, nagyságrendileg ennyi vendég volt hivatalos. 

Ez alkalommal egy kicsit távolabb laktunk a központi résztől, ami abból a szempontból jó volt, hogy mindig nyugalom volt, nem hallatszott el odáig az esti rendezvények zaja. A környezet pedig egyszerűen gyönyörű.

 

De nem csak a szobánk környéke volt lenyűgöző, hanem igazából minden, nézzetek egy kicsit körül velünk:

Aznap, amikor a görög étteremben vacsoráztunk, ami közvetlenül a strand mellett található, készítettünk pár esti képet séta közben. Sötétben, kivilágítva egész más arcát mutatja a környék.

Egyik nap a központi épületben egy lépcsőn, amely az emeletre, az irodákhoz vezet, ült egy gyönyörű macska. Szerettünk volna közelebbi ismeretséget kötni vele, ezért elindultunk felfelé. A cica persze lelépett, de tök jó volt, hogy felmentünk az emeletre, mert megtaláltuk ezt a makettet, ami gyönyörűen bemutatja, hogy is néz ki a resort.

Nem is értem, hogy ez miért nem olyan helyen van, ahol a vendégek láthatják.

Júniusban a baloldali három íves épület közül a középsőben laktunk, most pedig a jobboldali három hosszú épület közül a legkülsőben, annak is a központi kerek épülettől legtávolabb eső részén. 

Azt hiszem, semmi újat nem mondok azzal, hogy megint úgy elszaladt ez az egy hét, mint egy pillanat, és azon kaptuk magunkat, hogy az utolsó merülésünk következett, majd pedig az utolsó, búvárkodás nélküli nap. Most szerencsére hazafelé nem hajnalban indlutunk, hanem 11 órakor, így normálisan ki tudtuk aludni magunkat, és még reggelizni is volt lehetőségünk. 

A hazafelé úton Isztambulban volt négy óra várakozási időnk, így bementünk egy Lounge Key váróba, ott mégiscsak kényelmesebb eltölteni az időt. Nem ez volt a legszuperebb, legjoban felszerelt váró, amit életünkben láttunk, de a paradicsomleves és a kávé az nagyon finom volt.

Ezzel az úttal idénre befejeztük az utazgatást, elfogyott a szabim ugyanis. Jövőre még semmi sincs kőbe vésve, de terveink már vannak, és remélhetőleg hamarosan már konkrétumokat is tudok majd mondani. Addig is #staytuned